"Itt olyan történeteket találsz, ahol egy férfi a táncon, a testen és a csend finom rétegein keresztül tanulja önmagát, és ebben a lassú felismerésben kísér másokat is közelebb önmagukhoz."
Van egy férfi, aki nem siet. Nem azért, mert lassú lenne, nem azért, mert nem tudná, merre tart. Inkább azért, mert érzi a pillanat valódi idejét. Azt a finom határt, ahol már nem kell többet tenni, csak hagyni, hogy a világ kibomoljon maga körül.
Van bennünk egy út, amelyet nem lehet siettetni. Egy belső vándorlás a gyermek önfeledtségéből, a férfi kereséséből, az apa csendes stabilitásába. Ez nem kor kérdése, nem élethelyzeté, nem társadalmi címke. Inkább egy érés. Egy lassú, finom átalakulás, amelyet nem mindig látunk, de mindig érzünk.
Van bennünk két erő, amely akkor is dolgozik, amikor nem figyelünk rájuk. Két mozdulat, két ritmus, két irány. Az egyik előre hív, alakít, formál, életet akar hozni. A másik befogad, táplál, megtart, megenged. Ezek a teremtő és az etető energiák. Nem különálló részek, hanem ugyanannak a belső mozdulatnak két arca, amelyek folyamatosan beszélgetnek...
Van, hogy önmagunkat nem azon keresztül látjuk meg, amit tükrökben, visszajelzésekben vagy belső elemzésekben keresünk. Hanem valami egészen másból. Abból az ellentétes nézőpontból, ahol a másik ember jelenléte fordítva mutatja meg azt, amit magunk felé nem mertünk látni. Ahol a tekintete nem azt mondja, hogy milyennek kellene lennünk, hanem...
Van bennünk egy csendes vágy, amelyet nehéz megnevezni. Nem egyszerűen szeretetre vágyunk, nem is érintésre, és nem csupán egy kapcsolatra. Inkább arra a különös, finom pillanatra, amikor valaki mellettünk úgy nyílik meg, mintha a világ egyetlen biztos pontja mi lennénk. Vágyunk arra a térre, ahol nem kell sietni, nem kell jobbnak lenni, nem kell...
Van valami különös abban, ahogyan a tánc beépül az emberbe. Nem akkor, amikor lépéseket tanulunk, és nem is akkor, amikor már tudjuk, hová kell tenni a lábat. Sokkal később történik. Akkor, amikor a mozdulatok elkezdenek átszivárogni az életünk más rétegeibe. Amikor egyszer csak azt vesszük észre, hogy a testünk őszintébben reagál, a figyelemünk...
Van, hogy önmagunkat nem azon keresztül látjuk meg, amit tükrökben, visszajelzésekben vagy belső elemzésekben keresünk. Hanem valami egészen másból. Abból az ellentétes nézőpontból, ahol a másik ember jelenléte fordítva mutatja meg azt, amit magunk felé nem mertünk látni. Ahol a tekintete nem azt mondja, hogy milyennek kellene lennünk, hanem...
Van egy pillanat, mielőtt a test megmozdul.
Nem látszik még semmi, de a levegőben már ott vibrál a döntés. A tér sűrűsödik, a figyelem megáll. A mozdulat még pihen a test mélyén, mint egy álom, ami ébredni készül.