Adsz egy mozdulatot. A másik válaszol. Csakhogy nem úgy, ahogy elképzelted. Talán éppen itt derül ki, hogy valóban kapcsolódsz-e hozzá vagy csak a saját elképzelésedhez.
A vezetés nem azt jelenti, hogy eldöntöm helyetted, hogyan mozdulj. Irányt adok, energiát teremtek - és meghagyom neked a szabadságot, hogy a válasz a saját testedből szülessen meg.
Talán nem az a legmélyebb közelség, amikor már nincs köztünk tér. Hanem amikor egészen közel engedlek magamhoz, és közben egyikünknek sem kell elveszítenie önmagát.
Van, amikor azért nem működik már úgy egy kapcsolat, mint régen, mert elfogyott. És van, amikor azért, mert kinőtte a régi formáját. A kettő kívülről néha nagyon hasonlít egymásra.
Néha azért nem tudunk megmenteni egy kapcsolatot, mert azt akarjuk visszakapni, ami valaha volt. Pedig lehet, hogy nem visszafelé vezet az út.
Megbocsátani talán lehet egyetlen pillanatban. Újra bízni azonban nem döntés. A test emlékszik arra, amikor egyszer már nem tartották meg.
A "sajnálom" könnyen kimondható. Sokkal nehezebb valóban megérteni, mi történt a másikban attól, amit tettünk. Talán a bocsánatkérés nem egy szó. Hanem egy másképp megtett következő lépés.
Az első választásban még benne van a vágy, az ismeretlen és az ígéret. De mi történik évekkel később, amikor már ismerjük egymás árnyékait is? Talán az igazi választás csak akkor kezdődik.
Lehet közös az út, és mégis más a ritmusunk. A kérdés nem az, ki halad gyorsabban. Hanem hogy tudunk-e még egymásra várni anélkül, hogy közben elveszítenénk önmagunkat.
Talán nem az a társ, aki mindig ugyanoda akar menni, ahová te. Hanem az, akivel akkor is van közös irány, amikor az út kettőtök alatt folyamatosan változik.