Van egy pillanat, amikor az ember rájön: nem a külvilág tartja őt. Nem a visszajelzések, nem a sikerek, nem a vágyak, nem az elvárások. Hanem valami belül. Egy finom, mély, csendes tengely, amely nem mozdul el akkor sem, amikor minden más igen. Ez a tengely nem tanult dolog. Inkább felismerés. Lassú, puha érkezés ahhoz a részünkhöz, amely mindig is ott volt.

A belső tengely nem erő. Nem tartás. Nem fegyelem. Valami sokkal halkabb. Inkább egyfajta összerendeződés. Amikor a test, a lélegzet, a figyelem és a jelenlét ugyanabba az irányba simul. Amikor nem akarjuk többé meggyőzni a világot arról, hogy kik vagyunk. Mert végre érezzük.

Ez a tengely kezdetben alig észrevehető. Olyan, mint egy halvány rezdülés, ami elcsendesedik, ha ráfeszülünk. Nem lehet birtokolni. Nem lehet kikényszeríteni. Csak hagyni kell, hogy megszülessen. Hogy előbb megmutassa magát rövid pillanatokban, majd egyre hosszabb, egyre mélyebb jelenlétben.

A táncban érezni a legjobban, amikor megszületik ez a tengely. A mozdulat nem lesz nagyobb, de igazabbá válik. A lépés nem lesz erősebb, de stabilabb. A test nem lesz feszesebb, de otthonosabb. És a partner ezt azonnal érzi. A férfi tengelye teret teremt. A nő tengelye áramlást. A két igazodás pedig találkozást.

A tengely nem görcs. Nem egyenes hát. Nem kihúzott mellkas. Inkább az engedésből születik. Abból a felismerésből, hogy semmit sem kell bizonyítani. A test így lesz könnyű. A lélegzet így lesz mély. A figyelem így lesz tiszta.

A belső tengely nem zár be. Nem választ el. Épp ellenkezőleg: megnyit. Teret ad annak, hogy kapcsolódjunk. Magunkhoz, a másikhoz, a jelenhez. Amikor a tengely a helyére kerül, nem félünk többé attól, hogy elveszítjük magunkat egy helyzetben vagy egy kapcsolatban. Mert már tudjuk, hova térünk vissza.

Ez a tengely nem tökéletes. Néha meginog. Néha elvész. Néha újra kell találni. De minden alkalommal mélyebbről születik meg. És ettől válik élővé. Ettől válik valódivá.

A belső tengely megszületése valójában egy csendes pillanat. Nem ünnepli senki. Nem fényes, nem látványos. Olyan, mint amikor valami bennünk végre a helyére kattint. Egy halk "igen". Egy finom megérkezés.

És amikor ez megtörténik, a világ nem lesz könnyebb.
De mi stabilabbak leszünk benne.
És ez néha épp elég ahhoz, hogy minden megváltozzon.