A mozdulat elötti csend

A mozdulat előtti csend

Van egy pillanat, mielőtt a test megmozdul.
Nem látszik még semmi, de a levegőben már ott vibrál a döntés. A tér sűrűsödik, a figyelem megáll. A mozdulat még pihen a test mélyén, mint egy álom, ami ébredni készül.

Ebben a pillanatban minden lehetséges.
A múlt súlya még nem húz, a jövő nem kér számon. Csak az érzés marad: egy apró feszülés, egy rezdülésnyi szándék, ami már mozdulni akar, de még nem tudja, hogyan. A csendben ott a teremtés előtti rendetlenség – és valahol benne mi magunk, ahogy formát keresünk.

A táncban ezt a pontot szeretem a legjobban.
Még nem történik semmi, mégis minden elindul. A test emlékezik, mielőtt mozdulna. Tudja, hol a súly, hol az egyensúly. És amikor a csend átfordul mozdulatba, az nem döntés eredménye, hanem meghallgatásé.

Talán így működik az élet is.
A legtöbb változás nem akkor születik, amikor cselekszünk, hanem amikor megállunk. Amikor elég bátorságunk van nem tenni semmit. Csak létezni, érezni, várni, amíg valami belülről tisztán megmozdul.

A csend nem üres. Tele van kérdésekkel, válaszokkal, lehetőségekkel.
Ebben a csendben születik meg az irány, a szándék, a mozdulat, ami már nem akar lenni más, csak önmaga. A test elindul, és vele együtt az élet is – újra.

És amikor végül megtörténik az első mozdulat, valami bennünk is elindul.
Azt érezzük: "igen, most." Nem azért, mert készen álltunk, hanem mert megengedtük, hogy a csend váljon vezetéssé.

Minden mozdulat előtt ott ez a csend.
Minden kapcsolat, minden döntés, minden ölelés előtt.
És ha elég figyelmesen hallgatjuk, a csend sosem csak csend – hanem hívás.