A nő, aki már nem akar harcolni

Van egy pont, amikor a nő már nem gyenge.

Csak elfáradt abban, hogy mindig erősnek kell lennie.

A tangóban ez azonnal látszik.

A nő kerete feszesebb a kelleténél.
Nem adja át teljesen a súlyát.
Előre figyeli az irányt.

Nem azért, mert rossz követő.

Hanem mert megtanulta:
ha nem figyel, magára marad.

Az ilyen nő nem omlik össze könnyen.

Stabil.
Kontrollált.
Összeszedett.

És közben belül végtelenül fáradt.

Mert mindig tartania kellett magát.

Kapcsolatokban.
Döntésekben.
Érzelmekben.

Mindig egy kicsit résen.

A teste ezt már megszokta.

A tangóban is előbb indul a mozdulatra.
Kicsit biztosít.
Kicsit kontrollál.

Nem bízza teljesen rá magát a vezetésre.

És sok férfi ezt félreérti.

Erős nőnek látják.

Pedig a legtöbbször nem erős.

Hanem óvatos.

A nő, aki túl sokáig tartotta magát egyedül,
már nem tud azonnal ellazulni.

Még akkor sem, ha végre megérkezik egy stabil férfi.

Sőt.

Az elején épp ez ijeszti meg.

Mert amikor már nem kell harcolni,
akkor hirtelen megérkeznek az érzések.

A fáradtság.
A vágy.
A hiány.
A puhaság.

És ez sokkal sebezhetőbb állapot, mint a kontroll.

A tangóban van egy pillanat, amikor a nő végre teljes súlyával beleérkezik az ölelésbe.

Nem tart vissza semmit.

És abban a pillanatban gyakran nem felszabadul.

Hanem majdnem elsírja magát.

Mert rájön, milyen régóta tartja magát.

A nő sokszor nem azért kemény,
mert ilyen akar lenni.

Hanem mert túl sokszor kellett megtartania önmagát.

És talán a szeretet egyik legmélyebb formája az,
amikor végre talál valakit,
aki mellett nem kell tovább harcolnia.