Van egy pont az úton, ahol a világ nem húz többé.
Nem kell megfelelni, nem kell tartani, nem kell bizonyítani.
Csak jelen lenni abban a térben, ami végre nem kér - csak enged.

A tengely után nem jön azonnal mozdulat.
Nem indul új koreográfia.
Nem tapsol senki.

Először tér keletkezik.

Olyan tér, amihez nem tartozik elvárás.
Nem mondja meg, hogyan állj, mit lépj, kinek legyél.
Csak ott van -
és ha figyelsz, észreveszed: eddig te szorítottad össze.

Ez a tér nem üres.
Tele van lehetőséggel.
De nem tol. Nem hív. Nem csábít.
Megvár.

Itt történik meg az igazi váltás.
Amikor már nem azért vagy jelen, hogy kapcsolódj,
hanem azért kapcsolódsz, mert jelen vagy.

A test ilyenkor máshogy lélegzik.
Nem készül valamire.
Nem reagál.
Egyszerűen van.

És furcsa módon ebben az állapotban érkezik meg a másik.
Nem a hiányodra válaszul.
Nem a vágyadra.
Hanem erre a nyitott, csendes térre.

Nem kell közelebb húzni.
Nem kell megtartani.
Ha belép, belép.
Ha megáll, megáll.

A legtöbben itt ijednek meg.
Mert ebben a térben már nincs szerep.
Nincs férfi, aki bizonyít.
Nincs nő, aki alkalmazkodik.
Csak két tengely - vagy épp egyetlen.

És ebben a térben derül ki,
hogy a kapcsolódás nem attól él, hogy csináljuk,
hanem attól, hogy nem zárjuk be.

Ez az a pillanat,
amikor a tánc már nem tanít.
Nem tükröt tart.
Nem szembesít.

Hanem egyszerűen megtörténik.

És ha nem történik meg?
Az is rendben van.

Mert aki eljut idáig,
annak már nem kell, hogy történjen bármi,
ahhoz, hogy egész legyen.

A tér marad.
A tengely tart.
És innen…
bármi megszülethet.