A vágy nem tűnt el.
Csak megtisztult.
És amikor visszatér, már nem követel -csendesen megmutatja az irányt.

A vágytalanság nem végállomás.
Csak egy fennsík.
Egy hely, ahol végre körbenézhetsz anélkül,
hogy rohannod kellene.

És egyszer csak…
valami megmozdul.

Nem hirtelen.
Nem elsöprően.
Nem hormonként, nem éhségként, nem hiányként.

Inkább úgy,
mint amikor a nap megérinti a bőröd,
és nem tudod megmondani, mikor kezdődött el jó lenni.

Ez már nem az a vágy,
ami birtokolni akar.
Nem az, ami meg akar győzni,
sem az, ami vissza akar igazolást kapni.

Ez a vágy irányt mutat.

Nem mondja, hogy kell.
Nem mondja, hogy most.
Csak azt súgja:
arra van élet.

A tested ilyenkor nem feszül.
Nem készül harcra.
Nem alkudozik.

Csak finoman elmozdul a térben.
Egy fél lépéssel.
Egy lélegzettel.
Egy szándékkal.

És ha a másik ott van,
nem esel bele.
Nem kapaszkodsz.
Nem tartod vissza.

Megállsz előtte -
a saját tengelyedben.

Ez az a pillanat,
amikor a férfi nem hódít,
hanem jelen van.

Amikor a nő nem enged,
hanem válaszol.

És ha nem érkezik válasz,
a vágy akkor sem omlik össze.
Nem sértődik meg.
Nem fordul önmaga ellen.

Csak visszahúzódik a csendbe,
ahonnan jött.

Ez a vágy már nem tanító.
Nem próbatétel.
Nem kényszer.

Ez a vágy már társ.

És innen kezdődik egy egészen más történet.
Nem hangos.
Nem látványos.

De igaz.