Van egy pillanat, amikor már nem keresed, ki vezet és ki követ.

Amikor nem kapaszkodsz a másikba, és nem is tolod el.
Csak állsz - belül -, és a világ ehhez igazodik.

A belső tengely megszületése után furcsa csend érkezik.
Nem ünnepélyes. Nem hangos.
Inkább olyan, mint amikor egy hosszú úton megállsz, és rájössz: nem azért fáradtál el, mert rossz irányba mentél, hanem mert eddig kifelé kerested azt, ami mindig benned volt.

Eddig kérdeztünk.
A testtel, a másikkal, a kapcsolattal.
Megkérdeztük: jó így? Elég vagyok? Tartasz? Követsz?
A tengely előtt ezek a kérdések jogosak voltak. Szükségesek. Életmentők.

De amikor a tengely megszületik,
valami elhallgat.

Nem azért, mert mindenre választ kaptunk.
Hanem mert már nem kérdésből mozdulunk.

A test másképp áll.
Nem feszesebben - igazabban.
A súly nem menekül, nem kapaszkodik, csak leérkezik.
És ebben a leérkezésben megszűnik a bizonyítás vágya.

Észrevetted már, hogy amikor belül tartod magad,
a másik nem nyom össze?
Hogy amikor nem akarod vezetni a világot,
mégis követni kezd?

Ez a tengely utáni tér.
Ahol a férfi már nem tart azért, hogy ne essen szét.
Ahol a nő már nem enged azért, hogy szeressék.
Ahol a kapcsolódás nem hiányból, hanem jelenlétből születik.

Itt a tánc lelassul.
Nem látványosabb lesz - igazabb.
Kevesebb mozdulat, több súly.
Kevesebb történet, több valóság.

És talán ez a legnehezebb rész:
megtanulni nem csinálni.
Nem irányítani.
Nem megmenteni.
Nem megfelelni.

Csak ott maradni a tengelyben,
amikor a másik kilép, belép, megérint vagy eltávolodik.

Mert innentől már nem az a kérdés, hogy összetart-e a kapcsolat,
hanem az, hogy te magadat tartod-e.

És ha igen…
akkor bárki érkezhet.
És bárki mehet.

Te maradsz.
És ez végre nem magány,
hanem tér.