Eljön egy pont, amikor nem vágysz többé érintésre.
Nem azért, mert bezártál –
hanem mert végre nem hiányból nyúlsz.

A tér után furcsa vágytalanság érkezik.
Nem üresség.
Inkább egy mély, tiszta állapot,
ahol már nem sürget semmi.

Nem keresel tekintetet.
Nem hívsz mozdulatot.
Nem akarod, hogy történjen valami.

És ez sokakat megijeszt.

Mert eddig a kapcsolódás volt az élet jele.
A visszajelzés.
A bizonyíték, hogy létezem.

Most viszont ott állsz,
és a létezésed nem kér megerősítést.

A tested nem feszül bele a lehetőségekbe.
Nem pásztáz.
Nem készül.

A mozdulat nem indul el magától.
És rájössz:
eddig sokszor nem azért léptél, mert jött,
hanem mert féltél attól, hogy nem jön.

Ez az a pont,
ahol a vágy megpihen.

Nem hal meg.
Csak leteszi a fegyvert.

És ebben az állapotban derül ki,
hogy mennyi kapcsolódás született eddig
nem örömből,
hanem menekülésből.

Menekülésből a csend elől.
Önmagad elől.
A tengely súlya elől.

Most viszont már bírod.
Nem kell elterelni.
Nem kell kitölteni.

Ha jön valaki,
nem megoldás lesz.
Nem válasz.
Nem cél.

Hanem találkozás.

És ha nem jön senki,
az sem hiány.

Ez a vágy nélküli állapot
nem a bezáródás jele,
hanem az érettség csendje.

Innen már nem azért kapcsolódsz,
hogy egész legyél,
hanem mert kíváncsi vagy.

És ez az egyetlen hely,
ahonnan valódi tánc születhet.

Nem szükségből.
Nem szerepből.
Hanem szabadságból.