Van bennünk két erő, amely akkor is dolgozik, amikor nem figyelünk rájuk. Két mozdulat, két ritmus, két irány. Az egyik előre hív, alakít, formál, életet akar hozni. A másik befogad, táplál, megtart, megenged. Ezek a teremtő és az etető energiák. Nem különálló részek, hanem ugyanannak a belső mozdulatnak két arca, amelyek folyamatosan beszélgetnek egymással.

A teremtő energia olyan, mint egy halk lépés a jövő felé. Nem feltétlenül erős, nem harsány, nem követelő. Sokkal inkább belső döntés: hogy valami megszülethessen bennünk vagy körülöttünk. A teremtés nem erőfeszítésből fakad, hanem abból a pillanatból, amikor megengedjük magunknak, hogy egy új irány lassan formát öltsön. A teremtő energia előre mozdít, de nem lök. Kinyitja az utat, de nem tol rá semmire.

Az etető energia másmilyen. Lágyabb, körkörösebb, befogadóbbá oldódik. Amikor jelen van, a test megpihen. A lélegzet mélyebbre csúszik. A világ nem kér elhatárolódást, csak figyelmet. Ez az energia nem akar formálni, inkább helyet ad. Befogadja azt, ami érkezik, és gondoskodássá alakítja. Az etető energia nem cselekszik, hanem tart. Melegséget ad a még alakuló dolgoknak.

A kettő együtt hozza létre az egyensúlyt. Ha túl sok a teremtő energia, a mozdulat darabossá válik, túlfeszül, elveszíti az érzékenységét. A teremtés ilyenkor inkább menekülés. Ha túl sok az etető energia, a mozdulat lelassul, feloldódik, elveszíti az irányát. A gondoskodás ilyenkor inkább feladás. A két energia egymást hívja életre. Az egyik keretet teremt. A másik megtölti.

A táncban ez különösen tisztán jelenik meg. A férfi mozdulata gyakran a teremtő energia: egy halk irány, egy megnyíló tér, egy stabil alap. A nő mozdulata pedig az etető energia: ahogyan belehelyezkedik, ahogyan formát ad, ahogyan életre kel benne a vezetés lüktetése. Nem szerepek ezek, hanem ősi mozdulatok, amelyek akkor is működnek, ha nem nevezzük néven őket.

Minden kapcsolódásban ott van ez a két irány. Amikor beszélünk. Amikor érintünk. Amikor vitázunk. Amikor közel vagyunk. Amikor távolodunk. A teremtő energia az, amely kimond egy szót. Az etető energia az, amely meghallja. A teremtő energia az, amely lép. Az etető energia az, amely átalakítja azt a lépést közössé.

És ahogy táncban, az életben is akkor válik valami teljesebbé, amikor ez a két energia együtt lélegzik. Amikor a teremtés nem akar túl gyors lenni, és az etetés nem akar túl sok lenni. Amikor a mozdulat nem darabos, és nem is szétesett. Hanem élő.

A teremtő és etető energiák nem ellentétei egymásnak. Inkább társak. Ugyanannak a folyamatnak két oldalai. És ha megengedjük magunknak, hogy figyeljük, melyik energia mozog épp bennünk, lassan felismerjük azt az egyensúlyt, amely nem kívülről érkezik, hanem belőlünk nyílik meg.

Talán ez a legnagyobb tanításuk. Nem az, hogy választanunk kell, hanem az, hogy mindkettő bennünk él. És ha engedjük őket váltakozni, egymást kiegészíteni, finoman vezetni, akkor az életünk is tánccá válik: egy lassú, puha, egymásra felelő mozdulatsorrá, amelyben a teremtés és a befogadás végre nem külön világok, hanem ugyanannak a lélegzetnek a két vége.