A vágy fellobban.
A szeretet marad.
A kérdés nem az, mit akarsz tőle –
hanem hogy ki vagy mellette.

Valentin nap elmúlik.
A virág hervad, az üzenetek elhallgatnak.
És ott marad a kérdés:
mi marad, amikor már nem kell szeretni?

A tengely megtart.
De a világ próbára tesz.
A kérdés már nem az, ki vagy belül –
hanem hogy mit viszel ki ebből mások közé.

Van egy pont, ahol a férfi leteszi a kardot.
Nem azért, mert elfáradt -
hanem mert rájött: nem a harc tartja meg.

A vágy nem tűnt el.
Csak megtisztult.
És amikor visszatér, már nem követel -csendesen megmutatja az irányt.

Eljön egy pont, amikor nem vágysz többé érintésre.
Nem azért, mert bezártál –
hanem mert végre nem hiányból nyúlsz.

Van egy pont az úton, ahol a világ nem húz többé.
Nem kell megfelelni, nem kell tartani, nem kell bizonyítani.
Csak jelen lenni abban a térben, ami végre nem kér - csak enged.

Van egy pillanat, amikor már nem keresed, ki vezet és ki követ.

Van egy pillanat, amikor az ember rájön: nem a külvilág tartja őt. Nem a visszajelzések, nem a sikerek, nem a vágyak, nem az elvárások. Hanem valami belül. Egy finom, mély, csendes tengely, amely nem mozdul el akkor sem, amikor minden más igen. Ez a tengely nem tanult dolog. Inkább felismerés. Lassú, puha érkezés ahhoz a részünkhöz, amely mindig is...

Van egy pont, ahol a férfi és a nő már nem külön mozdulat. Nem két ritmus, nem két világ, nem két lélegzet, hanem valami közös. Egy tér, amely nem a férfiban és nem is a nőben születik - hanem közöttük. Olyan halkan, hogy néha csak utólag vesszük észre, mégis annyira erősen, hogy onnantól kezdve minden megváltozik.